Szóval, tegnap nála aludtam, megnéztük az eredetet, de úgy, hogy negyed óránként mesélhetnékünk volt és meg kellett állítani a filmet :) Nagyon tetszett a film, a vége pedig elgondolkodtató volt, sokáig pörgött rajta az agyam. Nagyon sokat beszélgettünk, sokat csókolóztunk és sokat bújtunk. Csodálatosan beszél az anyukájáról, remélem a gyerekek egyszer rólam is így fognak beszélni, az apukája meghalt, mikor az édesanyja 3 hónapos terhes volt vele. Vannak azért tragédiák...

Volt minden, ami lehetett, főleg az erős bújási kényszerünket éltük ki. Aggódott értem, kedves volt. Főzött forralt bort, aztán hipp-hopp fél 4 lett. Fáradt voltam, már mikor elindultam. Nem, fogalmam sincs miért, bújtunk és eszembe jutott, hogy még egy hónapja sincs, hogy elveszítettem a babáimat és rám tört a sírhatnék, nagyon ostobának éreztem magam, aztán félig bealudtam, ő pedig az elsírt sminkemet távolította el egy zsebkendővel, majd simogatta a kezemet, míg be nem aludtam. Felvett a karjaiba és bevitt a hálóba, betakargatott, kaptam puszit, odabújt és aludtunk. Kicsit az az érzésem, hogy két sérült lélek adja át egymásnak az energiát, mocskosul félünk egymástól és nagyon az az érzésem, hogy behúztuk mindketten a vészféket.

Nagyon szép esténk volt, sokat töltődtem és nagyon jól esett, ahogy aggódik értem, ahogy vigyáz rám, ahogy bújik, amilyen figyelmes, de jelenleg ennyi, részéről is és részemről is. 

Úgyhogy vészfékkel óvatosan tapogatózunk előre, aztán majd meglátjuk, a vak is aszonta.