Tényleg neki kellene állnom könyvet írni, ami viszontagság az én életemben fellép, az már a szappanoperához is giccses, föleg, hogy nem tehetek róla vagy inkább, hogy a jó szívem milliókba kerül, nekem… De nem érdekel, megoldom, ha muszáj a legvégsökig elmegyek, nem elöször, rutinosnak számítok.
Aztán a lényegtelenségek, megjött a csempém, pénteken kezd a burkoló, a festö jól halad, csak még azt nem tudom, hogy honnan lesz matt ferrari piros konyhám, mert az lesz, eldöntöttem, a ház szinvilága élénken él a buksimban :)
Tegnap is sok minden történt, de semmi sem, találkoztam pszichológussal, azt mondja, rég látott ilyen magabiztosan, hogy már azt is tudom, milyen kép kerül a falra, talán 8 költözés után végre otthonra leltem, talán… nem talán, tutira.
Elköltöztem múlt héten, rohadt nehéz volt, beteg voltam és nem igazán leltem segítökre, de így jár a különc.
Tegnap este is beszélgettem apámmal, talán utoljára 3 éve, panaszkodott, hogy nem talál az életben olyan dolgot, amit szívesen csinálna, ami boldoggá tenné, aztán elmagyaráztam neki, hogy akkor szánjon magára idöt és keresse meg, valahogy olyan coachos dologra sikerült, a félig üres pohárból próbáltam félig telit csinálni.
Gyermekeimmel is elbeszélgettem egyik nap és érezhetö a pozitív változás. Tegnap fél 9-kor már otthon voltam a barátnös kávézásból, azt az örömujjongást, hogy mégis találkozunk ma még anyával, minden pénzt megért :) Tényleg megértették, hogy nem kisbabaként kell viselkedni, attól nem cukik, aggaszt, hogy ennyire be vannak rezelve, hogy eltünhetek.
Aztán meg Winnetou, lassan 3 hete nem láttam, elgondolkodtat, miért csináljuk egyáltalán ezt az egészet, szinte minden nap reggeltöl estig irogatunk, egymástól 60 km-re nem vagyunk képesek összefutni, jó, ö is folyton lázas volt az elmúlt másfél hétben, mi is betegek voltunk, vasárnap szerettem volna meglátogatni, erre nemes egyszerüséggel eltünt. Aztán felhívott este 10-kor, hogy szeretne bemutatni a fiának és a barátainak most szombaton. Tegnap meg bedobta, hogy állásajánlatot kapott Nápolyból. Mondtam, öszintén, mennyire releváns, hogy milyen messze vagy? Most sem nagyon találunk módot a találkozásra. Aranyos volt, ez nagy lehetöség, amit a fiával vállalhat, én pedig nem ellenkeztem, kérdezte, meg tudjuk oldani, nem akar elveszíteni, szereti a gyerekeket és engem is és nem tudtam mit mondani, mondhatjuk, hogy persze, de ezt elöre nem lehet tudni, nem tudom, hogy akarok-e hosszútávon egyedül lenni, itt pedig 3 évig az lennék. Garancia semmire sincs, kérdezte, be vagy rezelve, hogy lehet, hogy lelécelek, én pedig mondtam, igen, ö pedig csak hajtogatta, hogy nem akar elveszíteni minket.
Tehát az élet nem egyszerü a szalmaszálak felbukkannak, eltörnek és jönnek újak, az élet pezseg én pedig állom a sarat.
Kollégám, aki lelécelt a csajához németekhez felhívott vasárnap, meghalt a barátnöje, kiújult a rákja. Na kérem, ez a tragédia, csúnyán váltunk el, túl mélyen válykált az életemben, de attól még szeretem, mint embert és örültem, hogy boldogok voltak és nagyon megérintett, hogy nem volt mégsem gyógyult a csaja és az alattomos betegség bújkált benne, most pedig… na ez az a kategória, amin nem lehet változtatni, minden más csak idöszakos.